(Szerzői megjegyzés: Az alábbi írás angol változata a nemzetközi közönség számára Kevin MacDonald, az evolúciós pszichológia nyugalmazott professzora által szerkesztett The Occidental Observer világhálós magazinban és a The Occidental Quarterly nyomtatott folyóiratban kerül majd leközlésre. Mivel e nyelvterület jellemzően csak nagy vonalakban ismeri a Kun-rezsim időszakát, szándékaim szerint ezzel bemutatásra kerül számukra a téma zsidókritikus szemlélete magyar szempontból. Alább az anyag eredeti, magyar szövege olvasható.)
1919. március 21-én bolsevikok egy csoportja vette át a hatalmat hazánk felett 133 hírhedt napra. 105 évvel ezelőtt történt mindez, 2024 áprilisában írva ezeket a sorokat – egy biztonságos távolságból, gondolná az ember. Ez így is lehet valóban, amennyiben a bolsevizmus aggodalmunk legfőbb tárgya, de a Magyarországi Tanácsköztársaság, melyet egy szinte teljesen zsidó csoport vezetett Kun Bélával (1886–1939) az élen, nem annyira a bolsevizmusról, vagy kommunizmusról szól csupán, hanem inkább a zsidókról – az ellentétes érdekekről, és különböző világok összecsapásáról, amire egy már eleve feszült időszakban került sor ezen intenzív, ambiciózus kisebbségi csoport, és a gazdanép tagjai és világa között.
Valóban, hogy a különböző csoportok miként kezelik a feszültséget és a konfliktust, főleg amikor egyazon térben élnek, már önmagában kulcsfontosságú része ennek a történetnek. Ezt szem előtt tartva, hogy miféle következtetéseket vonhatunk le a Kun-rezsim történetéből, az kimondottan időtálló, főleg mivel a zsidó befolyás – néha „hatalom”, hogy ennél a szónál maradjunk – nemzeteink felett továbbra is valóság, annak minden súrlódásával és feszültségével.
A viszonylag fiatal, amerikai Antelope Hill könyvkiadó az elmúlt években – eredeti művek mellett – úgy tűnik, hogy küldetésének érezte történelmi ritkaságok lefordítását, régebbi művek közönség elé tárását ismét, megmentve azokat a mellőzés homályától. Ennek a becsülendő mentőakciónak az eredménye, hogy a közelmúltban hazánk egyik sötét foltjáról ástak elő egy 1921-es francia könyvet, annak is egy 1924-es angol fordítását, és tárták azt a mai ember elé felújítva és feljavítva, annak minden tanulságával. A mű szerzői Jérôme és Jean Tharaud (a továbbiakban: Tharaudék), egy testvérpár, akik Magyarországon jártasként akkoriban a Tanácsköztársaság történetét dokumentálták idegen szemmel, de gerinces emberekként, egyben őszintén is – tehát a zsidó befolyás és problematika bemutatásával. A mű címe Amikor Izrael a király (Quand Israël est roi; új angol címén When Israel is King – lásd a kiadó honlapján, vagy nemzetközi érdeklődöknek inkább az Amazonon, ameddig ott elérhető). Az Izrael név itt, természetesen, a zsidóságra utal.
A Tharaud fivéreket ma a fősodrat egyszerű antiszemitákként és rasszistákként tartja számon. Erre egy kiváló példa Michel Leymarie francia történész, aki az Archives Juives zsidó folyóiratban leközölt írásában végigszalad a fivérek írói munkásságán, a novelláktól a történelmi anyagokig, és részletezi, azok miként jellemezték negatívan a zsidókat – legyen szó az elszigetelt, vallásos primitivizmusról, vagy nagyvárosi, szekuláris aktivizmusról.
Leymarie nem érzi szükségét annak, hogy a fivérek állításait, adatait cáfolja, elégségesnek tartja az erkölcsi felháborodás hangjával bemutatni, hogy a fivérek negatívan merészeltek írni a zsidóságról: „1917 áprilisában a két testvér közül az idősebbik írt a feleségének: »Az orosz forradalom nagyrészt zsidó forradalom. Senki sem ismeri jobban a kérdést, mint mi«. Itt a zsidóbolsevizmus témája és az olvasó számára nem mindig azonnal érzékelhető antiszemita gyűlölet kifejezetten megmutatkozik, még az Amikor Izrael a király előtt” (Leymarie, 2006, 92. o.). A szerző tehát igen alacsony mérce alapján szabja ki az erkölcsi ítéletet, ha még egy ilyen langyos észrevétel is a gyűlölet kategóriájába esik, de talán egy zsidó folyóirattól ez várható. Mialatt a Tharaud fivérek a zsidó érzékenységnek a morális vádlottak padján üldögélnek, minket megnyugtathat az a tény, hogy még kritikusaik sem a cáfolat mezején veszik őket célkeresztbe. Ennek fényében érdemes megismerni, miként látták hazánkban az általuk „Új Jeruzsálem”-ként elnevezett zsidó rendszert.
Zoom
A művet először magyarul neves írónőnk, a témában maga is megszólaló Tormay Cécile (1875–1937) közölte le részletekben Napkelet című folyóiratában, melynek 1929. február 1-i számában Eckhardt Sándor (1929, 214. o.) így utal erre:
Tharaud színes és kitűnően megírt könyve (Quand Israël est roi), mely e folyóirat hasábjain is megjelent (Napkelet IV.), a magyar forradalmak egyetlen művészi tollal megírt leírása, mely megnyitotta a világ szemét és éles fénnyel világította meg a hírlapi tudósításokból csak zavarosan ismert eseményeket. Azután jött Tormay Cécile Bujdosó könyvé-nek francia fordítása (Le livre proscrit 1919), mely népszerűségben vetekszik Tharaud könyvével és erősen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar forradalmakról tiszta képet kapjon a külföld.
Tabusított valóság
Ezt követően 2003-ban Mónus Áron fordításában is kiadásra került, a fordító akkori szokása szerint konspiratív módon tálalva azt Zsidó uralom Magyarországon Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei alapján címmel, de alapvetően hazánkban továbbra is ismeretlennek tekinthető a mű. Nem úgy maga a Tanácsköztársaság története, amit legalább alapszinten ismer az átlagos magyar – legalábbis a „kommunizmus egy rémes diktatúra” narratív keretek között. Ami viszont szintén fontos része mindennek, az a zsidó–magyar egymásnak-feszülés, ami a korszakban megfigyelhető – sőt, hosszútávú történelmi szempontból talán még fontosabb része is ez a zsidó aktivizmus mindennek, hiszen míg a bolsevizmus napjainkban nem jelent komoly fenyegetést, a zsidóság befolyása ma is fennáll, így ezen etnikai viszály problematikája aktuálisan tartja a témát. A Kun-rezsim ezen része azonban máig tabu maradt, amint arra jó példával szolgáltatott maga az aktivista zsidó réteg pár éve. Horthy Miklós kormányzóvá választásának 100. évfordulójáról emlékezett meg a Mi Hazánk Mozgalom 2020. március 1-én, amelyen Toroczkai László, a párt vezetője is felszólalt, s beszédében így fogalmazott:
Még mindig késik annak a zsidó szembenézésnek az ideje, amikor egy-egy vezetőjük, akár a balliberálisoknak, akár a zsidó hitközségeknek, végre elkezdene arról is beszélni, hogy Magyarország tönkretevői, a Tanácsköztársaság vezetői, vajon miért voltak szinte kivétel nélkül zsidó származású emberek, és ameddig őszintén nem beszélnek erről, megemlítve a pozitív példát, Back Bernátot is, addig nem lehet nyugvópontot tenni a magyar történelem ezen időszaka fölé. Mert hogy akkor nézzenek ezzel is szembe a zsidó vezetők, akkor beszéljenek arról, hogy mi volt a felelőssége a Tanácsköztársaság zsidó származású vezetőinek Magyarország kivéreztetésében, lefegyverzésében és tönkretételében. Legyenek őszinték! Próbáljanak ők is szembenézni a múlttal, mielőtt közösen akarunk hazát építeni.
Ennek hallatán hazánk zsidósága nem érezte szükségét a szembenézés gyakorlásának, inkább annak befolyásos rétege, a Chabád Lubavics szélsőséges szektához kapcsolódó, államilag pénzelt és a kormánnyal kiváló kapcsolatot ápoló (az amerikai ADL vagy franciaországi LICRA mintája alapján működő) Tett és Védelem (TEV) zsidó szervezet antiszemitázott, és a hatósághoz fordult. A „neonáci” Mi Hazánk vezetője szerintük „a két világháború közötti antiszemita gyűlölet-toposzaiból jelesre vizsgázott”, és ezért annak „felelősségre vonása kell, hogy megtörténjen”. A pártelnököt közösség elleni uszítás bűncselekménye miatt jelentették fel a „zsidóság kollektív megbélyegzése” miatt, holott Toroczkai említett pozitív példát is, így ez a tárgyilagosság szempontjából alaptalan, de nem a tárgyilagosság itt a lényeg, természetesen, hanem annak az üzenete a magyarság felé, hogy törzsük csak mint áldozat vagy pozitívum említhető, efféle kritikát nem tűrnek.
A tabu itt valóban a zsidó szerep maga, nem a Tanácsköztársaság eleve, elég csak Chrudinák Alajos és Kubinyi Ferenc Ávósok – A kommunista párt terrorszervezete című dokumentumfilmjére gondolni 1994-ből, mely film Rákosi (Rosenfeld) Mátyás 1947–1956 közötti rezsimjének Államvédelmi Osztályáról (ÁVO) szólt, s melyben a megfigyelhető magas számú zsidó jelenlétet a film nem hallgatta el. Ennek következményeképpen zsidó csoportok kampányba kezdtek és feketelistára sikerült tetetniük a művet. Könnyen jártak sikerrel: a műsorigazgató Kocsis L. Mihály a holokausztra, és ezen zsidó csoportok nyomására hivatkozva értesítette a filmeseket a döntésről, amint azt a dokumentumokban láthatjuk. A hozzáállás, mondani sem kell, ugyanaz maradt azóta is az országban, és a zsidóság kritikája – beleértve a kommunizmusban játszott szerepüket – az árnyak között marad (esetleg filoszemita keretek között említhető, amivel találkozunk később majd). Ezt illusztrálja, hogy a Kuruc.info, amely nyíltan kritikus a zsidó befolyással szemben, névtelen szerkesztésre szorul külföldi szerverekről, és mind bal-, mind jobboldali kormányok már többször próbálták meg bezárni „antiszemitizmus” és „holokauszttagadás” miatt – melyek átléphetetlen vörös vonalak a zsidó érdekek mentén.
Zoom
A Tharaud fivérek, Jean és Jérôme 1923-ban (forrás: Wikimedia Commons)
Amikor „Izrael” már tört a hatalom felé
Tharaudék könyvének kezdetén megtudjuk, hogy Jérôme 1899-től több évig oktatott francia nyelvet Budapesten, így hazánkban nem volt ismeretlen. Ez kitűnik a műből, melyet a szerzők teletűzdelnek tájak, helyek, emberek leírásaival, legyen az a főváros, vagy a vidék világa. A magyarok iránti szimpátia érezhető mindvégig. A francia férfi majd később hazatért, hogy aztán ismét ellátogasson hazánkba, járva az országot, krónikásként dokumentálva a Kun-rezsim időszakát. Tharaudék vázolják a magyar benyomásait: „ezek az emberek, akikről senki sem tudta, honnan jöttek, akiket alig tűrtek meg, akiknek sem polgárjoguk, sem más védelmük nem volt, mint a földesúr jóindulata vagy a parasztok jóindulata, akiket az ország letelepedett lakossága csavargónak nézett, akiket a keresztény hagyományaikhoz mélyen ragaszkodó magyarok Krisztus hóhéraiként átkoztak, mégis képesek voltak puszta szellemi erővel az ország egész vidéki életére ráerőltetni uralmukat” (Tharaudék, 2024, 22–23. o.). Ez az intellektuális erő az uzsorás spekuláció, amint kiderül: „Ezek a zsidók, akiket rokonaik maguk is »vadzsidóknak« neveztek, vagy egyenesen Galíciából jöttek, vagy a felvidéki falvakban való tartózkodás után érkeztek Pestre, éppen elég ideig ahhoz, hogy egy kis vagyont gyűjtsenek össze, ami elég volt ahhoz, hogy fészektojásként szolgáljon, amiből szerencsét csinálhattak” (i. m., 26. o.).
Zoom
Istóczy Győző (forrás: magyarzsido.hu)
Minderről bizony a derekasabb magyarok már panaszkodtak annak idején. Így tett Istóczy Győző (1842–1915), az Országos Antiszemita Párt oszlopos tagja – és a 12 röpirat zsidó befolyást elemző folyóirat szerkesztője – nem is akárhol, de a parlamentben is akár. Magát az egykori képviselő úgy mutatta egykor be, mint aki 1875. április 8-án elmondta „a legelső antiszemita beszédet, a mely, parlamentben, ideértve Európa többi parlamentjeit is, egyátalán elhangzott” (Istóczy, 1906, 7. o.). Ebben a beszédében a zsidóság térnyerésére hívja fel a figyelmet: „A zsidóság, mely öntelten a civilisalt társadalom erjesztő kovászának szereti tartani s nevezni magát, holott inkább hasonlít ama botanikus nyelven »cuscutá«-nak nevezett parasita növényhez, a mely önmagában existálni nem tudván, a veteményeken mindaddig élősködik, míg azokat végkép kipusztítja” – mondta valóban az 1875. április 8-i történelmi felszólalásában (Istóczy, 1904, 9. o.). Jóslatokba is bonyolódik Istóczy: „utjai elől többnyire minden akadályt könnyedén elhárítani tud; – s amely támadó kaszt a vagyonnak, megfelelő visszavezető csatornák nélkül kezei közt fokonként való összehalmozásával képezi ama tényezőt, mely a jelenleg általános érvényben álló nemzetgazdászati elveknek »ad absurdum« vitele mellett, a vagyonaránytalanságnak napról-napra nagy dimensiókban való növelésével a proletariátus légióit teremti elő, s így nem valami távol jövőben beláthatlan kimenetelű társadalmi s állami katastrophák előidézésével fenyeget” (uo.). A képviselő szavait az utókor keserűen igazolni láthatta, amint azt Tharaudék könyvének története is bemutatja... Később, 1883. január 22-én így összegzi a csoportkonfliktust:
És az elvben egyenlő jogok alapján megindult a verseny a két leghatalmasabb politikai elem: a magyar és a zsidó elem között. Ε versenyben, az 1867-től napjainkig terjedő 16 év alatt máris a zsidó népet tekinthetjük győztesnek. Hogy miért lett a győztes a számra nézve sokkal csekélyebb zsidó ellem? Annak igen egyszerű a magyarázata. Azért, mert míg mi magyarok széthúzok, örökös tusákban álló pártokra oszlottak vagyunk, a zsidóság mint egy tömör phalanx nyomul előre, s mint egy hatalmas ék mind mélyebben hatolt bele állami és társadalmi szervezetünk mind tágabbá váló réseibe. (I. m., 147. o.)
Számokat is megismerhetünk a zsidó terjeszkedésről a 20. század legelejéről – mindez vizsgálatunk szempontjából fontos, hiszen ebből a terjeszkedő zsidóságból került és kerül majd ki az a réteg, amely kulturálisan és politikailag is bomlasztásának köszönhetően megkaparintja majd a teljes hatalmat, amint látjuk majd. Istóczy:
Petrássevich Géza egy, 1904-ben »Zsidó földbirtokosok és bérlők Magyarországon« czim alatt kiadott röpiratában statisztikailag kimutatta, hogy a művelés alatt álló magyar földbirtoknak már akkor 27½%-ka zsidó kézen volt, tulajdoni vagy bérleti czimen. A panjud intelligenczia pedig mindinkább elárasztja az ügyvédi, orvosi, mérnöki sat. [stb.] pályákat, leszoritva a mi embereinket mindinkább onnan, nem is szólva a kereskedői világról, az iparról, pénzintézeteinkről, a sajtóról sat. Ők, »a humanizmus fenkölt apostolai« agyonütni ugyan nem ütnek agyon bennünket, de elvonják tőlünk az éltető levegőt, a világosságot, szóval, elvonják tőlünk a megélhetés módjait. Ily körülmények között aztán nem csoda, ha Magyarországból évente százezernyi ember vándorol ki Amerikába, s a kivándorlottak helyét a Galicziából, Oroszországból, Romániából s az egész világról bevándorló »káros elemek« foglalják el mint uj honfoglalók és honalapitók. Ez az egy vagy másfél évtized óta óriási mérveket öltött kivándorlás Amerikába is egyik szomoru következménye, egyéb okok mellett, az antiszemita politikai irányzat elfojtásának. (Istóczy, 1906, 15–16. o.)
Mindezen túl ismerteti még: „Hozzáadva ehhez a pénzintézeteinkben és a kereskedelem terén való tulsulyukat, bizvást állithatni, hogy a zsidó elem, mint politikai tényező, legalább is 50%-nyi sulylyal nehezedik a magyar politikai élet mérlegének a serpenyőjébe, tehát a zsidó elem, — nem is emlitve a félszemita keverék-elemet, a mely a magyar politikában vezet s a panjudaizmus érdekében mintegy a faltörő kosnak, az uttörőnek a szerepét viszi, — mondom, a zsidó elem mint politikai tényező, számbavéve bámulatos szolidaritását is, ma már döntő tényező a magyar politikában” (i. m., 18. o.). Akik nevettek akkor esetleg, tíz év múlva nem nevettek már – ennyire komoly súlyt jelentett a zsidó jelenlét.
Nem szándékozván eltérni témánk korszakától, talán érdemes emlékeztetni arra, hogy a zsidó–magyar konfliktus már hosszú múltra tekint vissza, hiszen már az Aranybullában is a zsidók korlátozását találjuk, amint Kristó Gyula (1990, 436. o.) rámutat: „Hangot kapott az 1222. évi Aranybullában az izmaelita és zsidó bérlők elleni elégedetlenség is, méghozzá idegenellenesség mezébe öltöztetve: »Kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők az ország nemesei legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek«”. Ezt ismételte meg zsidók és muszlimok kapcsán „az 1231. évi megújítás akkor is, amikor kimondta: »A pénzverde, sókamarák és más állami hivatalok élére zsidókat és szaracénokat ne állítsanak« (1231:31). Ez utóbbi nyomvonalon haladt az 1233. évi beregi egyezmény is, amely tilalmazta zsidók és szaracénok (izmaeliták) pénzverés, sóügyek, adók, más közhivatalok élére, vezető állami tisztségbe állítását, s intézkedett a zsidók és izmaeliták keresztényekkel szembeni magatartásáról” (i. m., 437. o.). Jelenlegi vizsgálatunk szempontjából nem mellékes, hogy már annak idején nagyvonalakban ugyanazok a panaszok éltek a zsidók és a muszlimok kapcsán, amikkel ma is bajlódnunk kell: a „Sarraceni”-ket keresztény nőkkel való viszontagságok, rabszolgatartás és térítési kísérletek miatt nézték rossz szemmel, míg a zsidók esetében hatalomszerzési aktivitásuk volt fájó pont (Zsoldos, 2022, 8. és 10–11. o.). Hogy egy elbeszélt lengyelországi esetben miként dolgoztak össze a zsidók a gabona felvásárlására, magasabb áron adva el a lengyeleknek, pénzt keresve a semmin, károsítva az így is nélkülöző parasztságot (egyéb más visszaéléseik mellett), lásd korábbi írásomban (vagy: Stauter-Halsted, 2005).
Jászi Oszkár (1875–1957) zsidó és szabadkőműves társadalomtudós, egyetemi tanár később a két forradalmi rendszerből is kivette a részét, és visszatér majd elemzésünkben számos érdekes meglátásával, de itt most témánk kapcsán azt érdemes tőle felidézni a Világ szerkesztőjének 1912. június 14-én írt leveléből, hogy szerinte „igazságtalan” és „nem őszinte” eljárás „észre nem venni azt az arrivista zsidóságot, mely a feudális osztályuralom leghűbb támasza” (Jászi, 1991, 200. o.). Ennél is világosabban fogalmaz aztán: „Az is tudományos igazság, hogy a mai magyar uzsorakapitalizmus legalább 90 százalékban zsidó kézben van. És itt uzsorakapitalizmus alatt elsősorban nem a kis falusi szatócs-uzsorát értem, hanem a magyar kapitalizmus fattyúhajtásait, a nagy politikai fezőröknek több 100 százalékos üzleteit”, hovatovább: „Ez a zsidóság az, mely minden kormány választási kasszáját nemességért, címekért és állami szállításokért megtölti” (uo.). (Hogy szerinte „a megnemesedett zsidó asszonyoknál nincs bigottabb társadalmi képződmény” [uo.] jelen vizsgálatunk szempontjából nem fontos, de meglátását nyugtázhatjuk.)
Tharaudék (2024, 102. o.) szintén rámutatnak a fenti megkerülhetetlen jelenségre, amikor megjegyzik, hogy a burzsoázia „nagy része zsidó volt”. A kutató Nagy Péter Tibor, már jóval későbbről tekintve vissza arra az időszakra, az elérhető zsidó és nem zsidó történelmi archívumokat és releváns forrásadatokat elemezve arra a következtetésre jutott, hogy „A fenti adatokból kiszámított 13%-os arány mutatja, hogy az ország lakosságában 5%-ot kitevő zsidó vallásúak bő két és félszeresen felülreprezentáltak a nemzeti elitben. Ezt nem lehet egyszerűen a zsidók nagyobb iskolázottságának vagy urbanizáltságának betudnunk...” (Nagy, 2012, 213. o., hangsúly az eredetiben). Rámutat még a szerző, hogy az idő előrehaladtával rohamosan nőtt ez a zsidó jelenlét (i. m., 219. o.), főleg a véleményformáló és befolyásos területeken, ami jelenlegi témánk szempontjából is fontos, hiszen így jutottunk el a fiatal értelmiségieken át a Kun-rezsimhez, majd a numerus clausus logikus felbukkanásához. Ez a kirívó arány nem semleges, például Bohus Kata (2022, 246. o.) rámutat a következőre: „Az első világháború után sokan elvesztették állásukat, mivel az utódállamok közszolgálataiban leépítésekre került sor, és a területileg csökkentett Magyarországon általában sokkal kisebb volt a közigazgatási személyzet iránti igény. Amikor ezek a volt közalkalmazottak ezután a liberális és értelmiségi szakmákban kerestek állást, azt tapasztalták, hogy ezeket a pozíciókat nagyrészt zsidók töltötték be, ami táplálta ennek a rétegnek az antiszemitizmusát”. Ezt erősíti meg a zsidó tekintély Krausz Ödön Tamás, alias Tom Keve (2018, 14–15. o.):
[A zsidók] 1910-ben az orvosok, ügyvédek, újságírók és állatorvosok több mint felét, a színészek és gyógyszerészek egyharmadát, valamint az iskolai tanárok egyötödét adták Budapesten. Míg nagy részük kisvállalkozói tevékenységet folytatott, például boltosként és hivatalnokként, kereskedőként vagy banki pénztárosként dolgozott, addig egy meglehetősen kicsi, de jelentős hányaduk adta az ország pénzügyi elitjét. Ezek zsidó családok voltak, sokan Ferenc József által nemesítettek, akik iparosként, kereskedőként vagy bankárként gazdagodtak meg.
Idegen sajtó
Tormay Cécile (1937–1937) beleírta magát a vizsgált témánk történelmébe, így az ő munkásságát nem lenne tanácsos kikerülni. Híres-hírhedt könyve, a Bujdosó könyv részben dokumentarista stílusban íródott: naplóját olvassuk, nap nap után, amint az események kibontakoznak azon viharos hónapok alatt – az őszirózsás forradalomtól a bolsevikok hatalomra jutásán keresztül a rezsim végéig, beleértve mindazt, amit ezek magukkal hoztak a magyarság nyakára. Hogy a bejegyzésekből mennyi eredeti, és mennyi lett kiegészítve később visszaemlékezésekből, nem világos, de valószínűleg részben a réseket kitöltötte a költői szabadság. Bevezetőjében arra kéri az olvasót, az nézze el neki, ha téved: „tévedéseim is tükrök: a kor tévedéseinek a tükrei” – fogalmaz (Tormay, 1939, 7. o.). Alapvetően az általa festett kép egy olyan kép, amit ismerhetünk a történetírásból, az utókor minden bölcsességével, egyszerűségével, amikor már nem kell arra hagyatkozni, hogy ki mibe botlik, kivel beszél, mit lát vagy hall, hanem időt szánva rá gyűjthetünk adatokat, forrásanyagokat, felvételeket... Tormay munkája, amellett, hogy egy lenyűgöző és szívszorító periódus nyers és mélyen szenvedélyes pillanatképe, szintén nagyban merít szerzője atmoszférikus íráshoz való adottságaiból. Az írónő élénken emlékezik vissza az események idegenszerűségére:
És mialatt ellenségeink a legégőbb nacionalizmussal, a legádázabb rohamra indultak ellenünk, Magyarországon gyanús békebeszédek hangzottak el és Károlyi társaival pacifizmust és internacionalizmust hirdetett.
A radikális sajtó szinte diadalt ült. Most már nemcsak a szövetségeseket marta, de belemart abba is, ami magyar volt. Szabad préda lett minden. Büntetlenül dobálták sárral Tisza István tiszta nevét. Nemzeti értékeinkből csúfot űztek. A királynéról aljas hírek keringtek.
A tekintély és a hagyományok megdöntése a nemzetek pusztulásának előfeltétele.
A radikális sajtó lázas sietséggel teremtette meg ezt a szörnyű előfeltételt. Gyanúsított, vádolt és bizalmatlanságot szított a tömegekben. Egyenetlenséget hintett el magyar és magyar között. Kigúnyolta azt, ami nekünk ezer év óta szent volt.
A látni tudók vad fájdalomban látták, hogy nem Amerika, nem Anglia, nem is Franciaország muníciógyáraiban, hanem idegen pénzen, itthon minálunk, a budapesti radikális sajtó nyomdáiban, kis ólombetűkből öntik azt a golyót, amely minket halálosan eltalál. (I. m., 63. o.)
Zoom
Tormay Cécile
Tormay így komoly vádat fogalmaz meg a hazai sajtó felelőssége kapcsán. Amint láthatjuk hamarosan, a sajtó erősen el volt zsidósodva akkor már egy ideje. A zsidó–magyar ellentét mindenhol felüti a fejét, és itt is megnyilvánul: különböző célok, igények, szempontok, jellem, s ezek időnként súlyos folyamatokat lobbantanak lángra. Ez elemzésem alaptézise is egyben. Az írónő tovább illusztrálja ezt az ellentétet:
 
És minderről úgy ír a magyarországi sajtó egyik legsúlyosabb lapja, mintha csupa régen várt beteljesülést jelentene. Mintha örülne, hogy „ezeréves múltat temettek...” A velünkérzésnek, a vigasztalásnak egyetlen szavát sem találtam. Valami, de hiszen. . . egyszerre felderengett: ebben az újságban egy győzelmes faj ujjongott egy legyőzött faj bukása felett! És a legyőzött, a megcsúfolt az én fajom volt!... Nekem minden fájt és ők cinikus elégtétellel temettek. Hát ennyire gyűlöltek minket, akik közöttünk elvegyülve éltek? Ennyire gyűlölték azt, amiből mi lettünk? Miért? Mit vétettünk ellenük? Szabadok, hatalmasok voltak, jobb dolguk volt nálunk, mint más országban.
Mégis ujjongnak, hogy gyalázatban, szégyenben, vereségben megszűnünk. Eldobtam az újságot, — ellenség volt. (I. m., 78–79. o.)
 
Szabolcsi Miklós visszatekintésében ezt a jelenséget így foglalta össze: „Egyetlen területen lesz nyíltan észrevehetővé a szellemi életben a tömeges zsidó jelenlét, az újságírók számában, amely a [19.] századvégre egyes statisztikák szerint 50 százalék, mások szerint is 34 százalék” – ami fontos itt még, hogy e zsidók számára a „közvetítő, a kommunikatív szerep vonzó volta és társadalmi tekintélye”, tehát annak befolyása miatt volt vonzó mindez (Szabolcsi, 2000, 136. o.).
 
Tharaudék (2024, 65. o.) is kitérnek a sajtóra: megtudjuk, hogy „jól ismertem [Jászit] a régi időkben, amikor még az egyetemen tanult”. Jászi – Bódog Somló zsidó társát váltva – volt a Huszadik Század lap fontos szerkesztője két évtizeden át, de Tharaudék kiemelik még a legnagyobb irodalmi lapot, a Nyugatot is, melyet Osvát Ernő (Roth Ezékiel) szerkesztett, és persze a szintén zsidó, Veigelsberg „Ignotus” Hugó. Ez utóbbi lap mögött még megtaláljuk a befolyásos zsidó Hatvany Lajost is, akiről Tharaudék úgy írnak, hogy a modernizmus zászlaja alatt társaival „szándékosan szakítottak mindazokkal a szellemi és erkölcsi hagyományokkal, amelyek a pásztori és mezőgazdasági Magyarországot ősi és nemes országgá tették, amelyhez az emberek szíve úgy kötődik, mint a miénk a mi Provence-unkhoz. Minden jellegzetes karakter, amely tegnapig élénkítette a magyar írók műveit, eltűnt és eltörölték tiszavirág életű irodalmukból” (i. m., 67. o.). Ez a jelenség „jelezte a nacionalista, konzervatív, mezőgazdasági, magyar vidék és a progresszív, liberális, ipari, nyugati orientációjú, zsidó főváros közötti érzékelhető szakadást” – mutat rá Tom Keve (2018, 15. o.), aki szerint „Nem túlzás azt állítani, hogy a zsidók uralták a város [Budapest] középosztályát” (i. m., 14. o.). Keve szerint „a zsidók közös háttere és közös problémái természetes társadalmi köteléket alkottak”, megteremtve így egy külön, idegen tömböt a nemzeten belül. Erre mutatott rá az állítólag nem zsidó, szabadkőműves Ágoston Péter (1874–1925), aki külügyi és igazságügyi népbiztos is volt a Kun-rezsimben mindössze két évvel a következő meglátása után:
Bármennyire zsidóbarát is valaki, nem felejtheti el, hogy ez a [társadalmi] fejlődés egészségtelen volt és ennek káros hatásait nemcsak az osztálytagozódás terén érezzük, hanem érezzük kulturális téren is, mert az idegen eredetű kultúrának mindig bizonyos időre van szüksége, mig belegyökerezik valamely fogadó népbe. Nálunk az a helyzet, hogy a művelt zsidó osztály nem gyökerezik még a magyar népben és az ő kultúrája nem e földből termett. (Ágoston, 1917, 126. o.)
Zoom
Az Amikor Izrael a király 1922-es kiadása
Philip Mendes a zsidók és a baloldal kapcsolatát vizsgálva Magyarország kapcsán a fentieket megerősítő képet fest: „A budapesti újságírók 70 százaléka, a budapesti ügyvédek, orvosok és egyetemi hallgatók mintegy fele zsidó volt. Úgy tűnik, hogy ez a hivatásos értelmiség különösen fogékony volt a radikális eszmékre. A zsidók különösen a kommunista mozgalomban voltak kiemelkedőek. A 45 népbiztos közül 31-en voltak zsidók, és összességében az 1919-ben 133 napig fennálló Magyar Tanácsköztársaság 200 vezető tisztségviselőjének mintegy háromnegyedét tették ki” (Mendes, 2014, 146–147. o.). A szerző bemutatja azt is, hogy mindez nem csak a Kun-korszakra volt jellemző: „a zsidó értelmiségiek továbbra is felülreprezentáltak voltak a párttagságban, és öt egymást követő kommunista párttitkár – Kun Béla, Landler Jenő, Szántó Zoltán, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő – is zsidó volt” – összegzi (uo.). A két világháború között a párt vezetőinek legkevesebb felét tették ki zsidók, sok zsidó a második világháború után „fasizmus” elleni védelmet várt a párttól (tehát zsidó motivációik voltak), minden párttagot tekintve is „messze nagyobb” volt arányuk a teljes társadalomban betöltötthöz képest (uo.).
 Bosnyák Zoltán (1905–1952) zsidókutató részletes adatokkal szolgál a fentieket alaposan körüljárva:
 Az 1930. évi népszámlálás egész Csonka-Magyarországon 1515 újságírót és szerkesztőt talált, ebből 480 volt a zsidó, vagyis amint már előzőleg kimutattuk 31,7%. Érdekes, hogy a 480 zsidó újságíróból (a kereszteltek nincsenek benne) nem kevesebb, mint 317, az áttértek leszámításával mintegy 300, tehát 62,5% a budapesti nagy lapoknál dolgozik. Az 1035 nemzsidó újságírók közül csak 271-ről, tehát 26%-ról mondhatjuk el ugyanezt. Olvasóink figyelmét ismételten felhívjuk arra a fontos körülményre, hogy arnig az egész ország újságíró társadalmában csak (?) 31,7% a zsidóság képviselete, addig a budapesti nagylapoknál 50—90%. (Bosnyák, 1937, 136. o.)
Bosnyák nem mulasztja el a rá mindig jellemző tiszta beszédet sem, ami a felelősséget illeti:
A legnagyobb bűne ennek a budapesti zsidó újságírásnak, amelyért máig sem vette el méltó büntetését, az 1918-as csőcseléklázadás tudatos és tervszerű előkészítése. A lázadás, az árulás, a hűtlenség, a fegyelem magtagadása[sic!], a kötelességmulasztás bomlasztó csiráit ez a sajtó hintette el fronton és front mögött, nyíltan, vagy a sorok közé bujtatva. Mint ellenfél veszedelmesebb volt mint az a másik, amellyel fegyverrel a kézben állottunk szemben a lövészárokban. Ez az ellenfél belülről támadt hátba bennünket, még pedig a lelket megmérgező, akaratot megbénító, hitet elzsibbasztó szellemi fegyverekkel, amelyekkel szemben mitsem ér a kézigránát vagy gépfegyver.
Két évtized múltán ez a sajtó ma is itt van, ma is közvéleményt irányít, ítél elevenek és holtak felett és a változott körülményekhez alkalmazkodva, ugyanazt csinálja, amit húsz év előtt. (I. m., 132. o.)
 
Galileitől a bolsevikokig
Tharaudéknak akkoriban érthető korlátok között kellett dolgozniuk, ennek következtében könyvük néha nem túlságosan mélyül el a részletekben. Korvin Ottóval például csak a 111. oldalon találkozunk, amikor már letartóztatásban van, zsidó társai, Kun és Kunfi látogatják meg, pedig Korvin szerepe több figyelmet érdemelne mint az események egyik fontos szereplője, hiszen ő képviseli a pszichológiailag intenzív, intelligens, stratéga zsidót – a felforgatót, az uszítót. Tharaudék (2024, 124. o.) később visszatérnek rá, bár ekkor már „Klein Ottó, aki a nevét Corvinra változtatta”, azaz Korvin Ottó – de valóban, Klein eredetileg. Korvin aktivizmusa, ami letartóztatásához vezetett, egyrészt önmagában szemléletes, másrészt viszont a zsidó hálózatépítés egy másik aspektusához vezet el bennünket: a Galilei Kör mozgalmához, amellyel szoros kapcsolatban állt, és amely mind az őszirózsás forradalomban, mind a Kun-rendszerben fontos szerepet játszott. Tharaudék elgondolkodnak: „honnan jött ő, ez a kis púpos, görvélyes zsidó [...] Milyen alvilágból került a fényre? Erről senki sem tudott felvilágosítást adni nekem Budapesten” (i. m., 124–125. o.). Igaz, akkoriban viszonylag ismeretlen volt a kívülállók számára, de azóta már sokat tanultunk róla és szerepéről. Ha Tharaudék tudtak volna a hátteréről, a Kör biztosan megjelent volna a művükben. A galileisták története elég jól megvilágítja számunkra, hogy az aktivista zsidók – Kevin MacDonald professzor szavaival élve – valóban rugalmas stratégák, hiszen a haladás és az egyenlőség zászlaját lengetik (ebben az esetben) az irodalom és a költészet segítségével, de ezzel egyidejűleg nagyban hozzájárulnak egy gyilkos diktatúra felépítéséhez. Akár a pszichoanalízist propagálták, akár a föld alatt dolgoztak szovjet ügynökökkel, hogy destabilizálják Magyarországot egy forradalom érdekében azokban a pusztító és feszült években; megtalálták a módját az agitációnak. Az igazsághoz tartozik, hogy tevékenységükről jelentős mennyiségű részlet csak később látott napvilágot, s közben ne feledjük, hogy a francia testvérek nem sokkal az 1919-es események után dolgoztak ezen a könyvön.
A Galilei Kör javarészt magukat progresszívnak nevező, ateista egyetemisták egyesülete volt 1908–1919 között. A fősodratú történetírás mint felszabadult liberálisokat, a dogmatikusság, autokrácia és militarizmus ellenzőit vázolja fel őket, de mint látjuk majd, ez a kép jelentősen – mondjuk úgy – „őszirózsás” a valósághoz képest. Amikor a magyarságot átformálni igyekvő zsidók, mint Somló Bódog, Braun Róbert, Jászi Oszkár és Pikler Gyula létrehozták a Magyar Társadalomtudományi Társaságot 1901-ben, a hozzájuk köthető Világ című lappal együtt a szociológiai vonal új „progresszív” és „polgári radikális” vonalát segítettek kidomborítani hazánkban, majd főleg Pikler köré szerveződött a fiatalokból álló csoportosulás, a Galilei Kör, melyben idővel a szintén zsidó Szabó Ervin is jelentős szerepet játszott.
Amint Csunderlik Péter rámutat (2017, 143. o.), „a Horthy kormányzó rendszerében börtönre ítélt Rákosi Mátyás szintén a »szegény zsidók egyetemre került gyermekeit« említette a Galilei Kör egyik jellegadó csoportjaként”. Rákosi meglátására érdemes figyelni, mert annak idején a Kör titkára volt, így bennfentes. A Galíciai Kör névvel is gúnyolt csoportban Csunderlik bemutatása szerint is sokszoros felülreprezentáltságot láthatunk. A galileisták kapcsán (akiket nevesítve dicsér) nem más, mint Szamuely Tibor (1890–1919) írt így 1918 szeptemberében: „Hadbírósági tárgyalásokból bontakozik ki egyre teljesebben a képe annak a föld alatt lappangó, minden erőszakkal megküzdő mozgalomnak, amely a forradalmat kezdi, készíti elő Magyarországon. [...] A bolsevizmus magyarországi előharcosai ezek az új emberek, akik most sorra sorakoznak a hadbíróságok elé...” (idézve: Simor, 1976, 24. o.). Korvin személye fontos volt az akkori résztvevők szerint is: „Tevékenységének nélkülözhetetlen voltát folytonosan érezte a magyarországi proletariátus, anélkül hogy a nagy tömegek előtt ismertté és meghitté vált volna” – írja róla tisztelője, Lukács-Löwinger György (idézve: i. m., 41. o.). Valóban, a bolseviki hatalomszerzésben a galileisták aktív szerepet vállaltak, A. G. Jusztusz (Vlagyimir Bogdanovics Jusztusz hazánkban aktív szovjet ügynök neje) így fogalmazott például 1958. március 11-én ennek kapcsán:
Kapcsolatot találtunk a magyar forradalmárokkal, a Galilei-körrel, amely elhatárolta magát a mensevikektől. Ehhez a csoporthoz tartozott Duczyńska Ilona, Sugár (vegyészmérnök), Korvin Ottó, Gajdi Pál, Csillag, a Blum házaspár (az asszony orvos, a férje jogász) és Szvartyin elvtárs. A lakásunkon földalatti nyomdát szerveztünk, ahol a magyar és orosz katonákhoz intézett felhívással röplapokat nyomtattunk.
1918 januárjában a Galilei-kör közül a rendőrség letartóztatta Duczyńska és Sugár elvtársakat, akiknél betűanyagot találtak a nyomda számára. Ezeket az iratokat [Vlagyimir Alekszandrovics] Uraszov elvtárstól kapták. (idézve: Csizsova és Józsa, 1973, 264. o.)
Sokatmondó lehet, hogy bár az egyik említett, Duczyńska Ilona maga nem volt zsidó, de férje, Sugár Tivadar az volt, ahogy másik férje, Polányi Károly is zsidó volt. Uraszov moszkvai, Lenin-közeli ügynök a galileisták szabotázsakcióinak segítője, a Kun-féle Kommunisták Magyarországi Pártja és a Vörös Ujság szervezője, aki a Lenin-fiúkban is részt vállalt. Ilyenekkel dolgoztak a „szabadelvű” és „antimilitarista” felvilágosultak, hogy segítsék a bolsevik terror kibontakozását... Nem meglepő így, hogy sok galileista zsidó később a Tanácsköztársaságban is aktív, néha vezető szerepet vállalt: Korvin Ottó, Pogány József, Lukács György, Kunfi Zsigmond, Sugár Tivadar, Haász Árpád, vagy a későbbi kommunista uralkodók, mint Rákosi vagy Révai József, de a „progresszív” polgári radikálisok, galileisták és bolsevikok közötti összefonódás olyan szerteágazó, hogy talán egy hosszas névlistát nem is érdemes itt most produkálni. Megtestesítve az akkoriban domináns zsidó felforgató vonulatokat, szemléltetésként Varga-Weisz Jenő kiemelendő itt, hiszen tagja volt mind a Galilei Körnek, a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesületnek, majd a Tanácsköztársaság pénzügyi népbiztosa lett. Csunderlik (2016, 2. o.) megjegyzi a fentiek kapcsán: „A Galilei Körből valóban kommunista népbiztosok, népbiztos-helyettesek és népbiztossági funkcionáriusok sora került ki, a Tisza István elleni négy merényletkísérletből is kettő galileisták nevéhez fűződik...”, majd a szerző rámutat, hogy „mind a polgári radikális értelmiségiek, mind a galileisták között erősen felül voltak reprezentálva a zsidó származásúak” (i. m., 4. o.)
Zoom
Az „idegen faj” – a vörös terror pár felelőse, köztük Korvin Ottó (forrás: Tormay, 1923)
A bolsevik propaganda kapcsán már akkor úgy fogalmazott Kemény Ferenc (1919, 6. o.) újságíró, hogy: „Csak az ifjú »radikális intellektuellek«, a Galilei-körnek szabadgondolkozó maszlagokkal megrothasztott kisded csoportja szívta magába mohón az orosz kommunizmus tanításait, s az ő soraikból kerültek ki részben a magyar bolsevizmus szellemi irányítói s bürokráciái végrehajtói”. A galileisták radikalizmusát érdemes aláhúzni, mert a néha szinte romantikus párafelhőben bemutatott csoport nem csak a véres terrort segítette a magyarság nyakába, de tagjaik alapvetően hajlamosak voltak akár ölni is, amint fentebb láthattuk a Tisza István elleni merényletkísérleteket említve, melynek kapcsán érdemes rámutatni, hogy Duczyńska (az egyik kísérlő, akit Szabó Ervin segített) mellett a zsidó Lékai Jánost például Korvin Ottó segítette ebben, aki maga tervezte lelőni Tiszát egy revolverrel: leste, várta azt, de nem akadt erre megfelelő alkalom. Később a tüdőbeteg és halálát váró Lékai János vállalta, hogy elköveti a tettet, így őt oktatta ki Korvin arról, miként kell a fegyvert használni, majd segített neki közel férkőzni Tiszához, de a fegyver csődöt mondott (Simor, 1976, 31. o.). Korvin aktivizmusa nem csak Magyarország politikai, de a magyar ember karakterbeli átformálását is célul tűzte ki, amint arról közeli barátja, Soósné Gellért Klára (1968) írt: „meg kell változtatni az intézményeket — és az embereket is” – fektették le az alapelvet.
Mindezek ellenére a fősodratú történetírás nem röstelli néha dicsőíteni is a Galilei Kört, mint teszi azt maga Csunderlik Péter is, azokat előítélet-mentes és mindenféle dogma ellen harcoló csoportnak állítva be, bár ebbéli elveik láthatóan csak a hagyományos magyar értékek kapcsán volt jellemző, mert a bolsevik dogmatizmus vagy militarizmus ellen hasonló harcot nem hogy nem vívtak, de segítették is azt. Ettől függetlenül, vagy talán pont ezért, Csunderlik (2016, 14. o.) az egyik „legértékesebb magyar diákegyesület”-ként mutatja be őket. (A zsidóság felelősségének maszatolása kapcsán még visszatérünk a fiatal történészhez.)
A fentiek fényében nem meglepő, hogy a Tharaud fivéreknek (2024, 26. o.) is feltűnt a zsidók efféle tömbszerű hálózatépítése: „A zsidók egyébként annyira hozzászoktak ahhoz, hogy szorosan egymás mellé ékelődve éljenek, hogy még a virágzó időkben is, még akkor is, amikor szabadon élhetnek, ahol akarnak, ott gyűlnek össze, ahol érzik egymás könyökét az oldalukba nyomva, és a maguk sajátos légkörét lélegezhetik be.”
Hogy a polgári radikálisok és bolsevikok között ilyen súlyos szintű átfedés figyelhető meg (főleg vezető karakterek esetében) nem engedi az őszinte kutatónak, hogy azokat, mint a galileistákat, valódi „progresszívoknak” tekintse, hiszen tetteik, s nem pátoszi jelmondataik azok, amelyek mentén ítéletet hozni tanácsos. Európa, s benne hazánk 1910-es éveiben nem holmi „fasizmus”, vagy szélsőjobboldali diktatúra jelentett fenyegetést, hanem az akkoriban hatalomra törő bolsevizmus, annak több országban történő forradalmi agitálásával. Azt várná a szemlélő, hogy egy őszinte „progresszív” és dogmákat, militarizmust ellenző mozgalom hadat üzen az új dogmatizmus ezen militáns megnyilvánulásának, de semmiféle antibolsevik szárny nem alakult ki köreikben, hát még teljes ellenállás. Mindez csak akkor nyer értelmet, ha elfogadjuk, hogy ezekben a mozgalmakban a zsidó elem domináns volt, és ennek mentén a zsidó cél, semmint holmi elv, volt a döntő – mely cél itt a hagyományos magyar (vagy máshol: orosz, német stb.) berendezkedés összeroppantása, és egy olyan rendszer kialakítása, melyben a zsidók sajátos, a magyarral összeütköző ízlése, jelleme, igényei nagyobb szabadsággal kerülhetnek kifejeződésre, avagy, melyben több hatalmat képesek szerezni. (Mindennek a miértje és mikéntje aprólékos bemutatásra kerül majd a folytatásban.) Ugyanez vonatkozik a pszichoanalitikai mozgalomra is, melyben Freud vagy Ferenczi ugyan nem voltak bolsevikok, de nem harcoltak ellenük sem (Ferenczi elfogadta professzori kinevezését tőlük), egyes pszichoanalitikusok a bolsevik hatalomban fontos részt vállalt inkább. Jászi Oszkár szerint „a kommunista fiatalság bálványa” volt a pszichoanalízis (idézve: Erős, 2001, 65. o.). Nem a bolsevik értékrendet patologizálták annak fénykorában sem, hanem továbbra is a hagyományosat. Célok, nem elvek.
Erre az alapra építve a következőkben a zsidó–magyar konfliktus éleinek további kiéleződését, és a zsidók radikalizálódását vizsgáljuk, ahogy egyre nagyobb befolyásra tettek szert, ami végül mészárlásokhoz és diktatúrához vezetett.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Ágoston Péter. A zsidók útja. Nagyváradi Társadalomtudományi Társaság, 1917.
• Bohus, Kata. "12. The Opposition of the Opposition: New Jewish Identities in the Illegal Underground Public Sphere in Late Communist Hungary". Jewish Lives under Communism: New Perspectives, edited by Katerina Capková and Kamil Kijek, Ithaca, NY: Rutgers University Press, 2022, pp. 236–252.
• Bosnyák Zoltán. Magyarország elzsidósodása. Budapest, 1937.
• Csizsova, Ljudmilla; Józsa Antal (szerk.). Orosz internacionalisták a magyar Tanácsköztársaságért. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1973.
• Csunderlik Péter Tibor. A Galilei Kör (1908-1919) története és recepciótörténete. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Doktori Disszertáció tézisei. Budapest, 2016.
• Csunderlik Péter. Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták – A Galilei Kör (1908–1919) története. Napvilág Kiadó, 2017.
• Eckhardt Sándor. A magyar forradalmak világtörténelmi tanulságai. Napkelet 7. évf. 3. sz. Budapest: Magyar Irodalmi Társaság (1929. február 1.). 214–215.
• Erős Ferenc. Analitikus szociálpszichológia. Budapest: Új Mandátum, 2001.
• Istóczy Győző. A magyar antiszemitapárt megsemmisitése s ennek következményei. 2. bőv. kiad. Budapest, 1906.
• Istóczy Győző. Istóczy Győző országgyülési beszédei, inditványai és törvényjavaslatai 1872–1896. Budapest, 1904.
• Jászi Oszkár. Jászi Oszkár válogatott levelei. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1991.
• Jérôme Tharaud, Jean Tharaud. When Israel is King. Antelope Hill Publishing, 2024.
• Kemény Ferenc. „Kinek a bűne a magyarországi bolsevizmus. A politikai és történeti előzmények.” Magyar Politikai Könyvtár, 1. szám (1919).
• Keve, Tom. Ferenczi’s Budapest. In: Dimitrijević, Aleksandar; Gabriele Cassulo; Jay Frankel (eds.): Ferenczi’s Influence on Contemporary Psychoanalytic Traditions: Lines of Development—Evolution of Theory and Practice Over the Decades. Routledge, 2018. 12–17.
• Kristó Gyula. "Magyar öntudat és idegenellenesség az Árpád-kori Magyarországon. L'idée de la Pureté et de L'antagonisme Ethniques dans la Mentalité Hongroise Médiévale." Irodalomtörténeti Közlemények: a magyar tudományos akadémia irodalomtudományi intézetének folyóirata 94.4 (1990): 425–443.
• Leymarie, M. (2006). Les frères Tharaud: De l'ambiguïté du « filon juif » dans la littérature des années vingt. [The Tharaud Brothers: Anti-Semitism in the Literature of the 1920s.] Archives Juives, 39, 89–109.
• Mendes, Philip. Jews and the Left: The Rise and Fall of a Political Alliance. Springer, 2014.
• Nagy Péter Tibor. Zsidók a magyarországi reputációs elitben 1890–1930. Itt: Biró Zsuzsanna Hanna, Nagy Péter Tibor (szerk.). Zsidóság – tradicionalitás és modernitás. Tisztelgő kötet Karády Viktor 75. születésnapja alkalmából. Budapest: Wesley János Lelkészképző Főiskola, 2012, 209–220.
• Simor András. Korvin Ottó: „...a Gondolat él...”. Budapest: Magvető, 1976.
• Soósné Gellért Klára, DR.: Emlékeim Korvin Ottóról. Budapest folyóirat, 1968. (6. évfolyam) 11. szám, november.
• Stauter-Halsted, Keely. Jews as Middleman Minorities in Rural Poland: Understanding the Galician Pogroms of 1898. In: Blobaum Robert (ed.), Antisemitism and Its Opponents in Modern Poland, 39–59. Ithaca, NY: Cornell University Press, 2005.
• Szabolcsi Miklós. "Dávid királytól a számítógépig: Adalékok a magyar művelődéstörténet zsidó elemeihez." Literatura 26.2 (2000): 133–141.
• Tormay Cécile. Bujdosó könyv. Első kötet. Budapest: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., 1939.
• Zsoldos Attila. "Az Aranybulla megújítása 1231-ben." AETAS-Történettudományi folyóirat 2 (2022): 5-20.